Márkus Ilona munkássága, egy művészettörténész szemével:

Ha alkotásait tekintjük, legszembetűnőbb sajátossága, hogy nagyon sokféle irányba keresi a kifejezési lehetőségeket. Alkotásai különböző indíttatásúak: megtalálhatók köztük a tradicionális, látvány utáni festői nyelv, a stilizálásra törekvő, dekoratív kifejezés, sőt, az absztrakció sem idegen tőle. Kiindulópontja minden esetben a festészet egyik legkedveltebb műfaja, a tájkép. Adott számára egy különleges helyszín, Somogy és Baranya megye változatos adottságú vidéke, ahol a táj legkülönfélébb megjelenési formáit lehet tanulmányozni. A vizes partok, a szelíd, lágy dombok, és rétek és erdők világa mellett meghatározó módon jelenlévő élmény Pécs történelmi városképe: e sokféle motívum különféle festői kísérleteket kínált számára. Talán még maga sem döntötte el, hogy mi köti le jobban egy-egy élményben: maga a konkrét látvány, amelynek minél hűbb, ugyanakkor rajzi szempontból kötött tolmácsolását vállalja, egy érzelemdúsabb, formáiban talán elnagyoltabb, de festői hatásokat kiaknázó, poétikusabb érzés vagy a látvány által kínált szerkezet. Jelenleg mindegyik megoldásra találunk munkáiban példát.

Márkus Ilona sokféle technikát kipróbált: a festészeti műfajok mellett a szobrászattal is kísérletezett. A festészet anyaga mindig meghatározó a megszülető művek szempontjából: az alkotó és az általa választott technika egymásra találása meghatározó. Márkus Ilona akvarelljeiben a hagyományos szemléletet követi, és a természeti látvány finom, differenciált lazúros tónusokban történő visszaadása a fontos számára. Az akvarell, amely egy gyorsaságot, és éppen emiatt nagy fokú koncentrációt igénylő technika, a látszattól eltérően igen komoly gyakorlatot, nagy technikai rutint igényel a művelőjétől: éppen azért, mert nem lehet javítani az elrontott felületet: vagy sikerül, vagy nem. Akvarellel lehet ropogósan, kontrasztos festői felületeket ugyanúgy kialakítani, mint lágy színösszeolvadásokkal operálni. A festés során sokat jelent az alakítás szempontjából a papír és a festék minősége, az, hogy milyen kísérleteket enged az anyag. Az akvarell hol finom, omlékony tónusokban, szemet gyönyörködtetően szép harmóniákban foszlik szét, hol tiszta rajzolatúvá alakítva különleges, szinte grafikai hatást hoz létre. Lehet különféle atmoszférikus közeget – a ködöt, párát, a derengő félhomályt vagy éppen hideg szikrázású, napfényes levegőt – frissen, érzelemteli módon, ugyanakkor megfelelő visszafogottsággal – ábrázolni. Márkus Ilona akvarelljei egy finoman differenciált, laza, játékos és könnyed világ felé terelik figyelmünket, melyben a felrakott világos, lazúros tiszta színek saját karakterükben érvényesülhetnek. E művei elsősorban a más technikában megjelenő alkotások előtanulmányaiként tekinthetők. (Tavaszi napfény az ágakon, Estefelé)

Márkus Ilona festményeinek egy másik csoportját képezik az olajfestékkel illetve akrillal készülő képek. Elsősorban e művekben bontakoztak ki festői karakterének egyéni sajátosságai. Általánosságban elmondható, hogy az akvarellhez viszonyítva súlyosabb hatásúak, a festék fedő tulajdonsága miatt tömörebbek és dekoratívabbak. A táj már nem konkrét, beazonosíthatóan jelenlévő motívumként, hanem általánosító igénnyel, jelképekben van jelen. Márkus Ilona a táji motívumot kiragadja az összefüggéseiből. A formát – legyen az levél, fa-struktúra vagy virág – elszakítja a hagyományos térábrázolás kereteitől, és monumentálissá nagyítja ki. Miközben elvont, geometrikus formákba ágyazza a természet növényi formáit, absztrakcióba hajló stilizálással, kevesebb színt használva át is alakítja őket. E tájképi indíttatású képekre a bicsérdi művésztelep szellemisége volt nagy hatással. Az ott dolgozó művészek alapvető élménye a természet nyújtotta látvány, és a látvány nyomán kialakított szerkezetiség egyensúlyba hozása. A szerkezeti összefüggéseket olyan lírai konstrukcióban ragadják meg, ahol a konstruktív jelleg mellett a motívum megtartása is alapvetően fontos. A művésztelep csaknem minden résztvevőjénél, így Márkus Ilonánál is a szerkezet szigorú, puritán összefüggéseit lírai absztrakt formákat kirajzoló, érzelemteli gesztusok oldják fel. (Organikus szerkezetek) A síkfelületek dinamizálása érdekében a felületeket ritmusokkal, párhuzamos gesztusokkal tagolja, miközben többféle asszociáció játszik bele a pillanatnyi megjelenésbe. Felületei jó lehetőséget adnak e képi asszociációk, víziók áttűnésekkel teli képmontázsaihoz. E kompozíciók másik sajátossága az állandó mozgás. Márkus Ilonában hatalmas energiák feszülnek, melyek nagy léptékben vetítődnek ki a vászon felületére. Monumentális méretben is tud dolgozni, melynek során nagy ívű, dekoratív ívekben tölti ki a felületeket. Képei átlós irányú, feszített ritmusokban, a mozgás sajátosságában ragadják meg a táj egy-egy részletét. Az átírás során az erősen stilizált motívumok egyfajta metamorfózison esnek át: monumentálissá növelt, szürreális látomásként jelennek meg. (Két pólusú kapcsolódás I-III.)

Márkus Ilona készít absztrakt képeket is, amelyek a színekkel, formával való kísérletezés folytatásának számítanak. E képeiben a szerkezetnek mindig nagy szerepe van: a horizont, a hegyvonulatok, emberi építmények, utak képszerkesztő igénnyel, elvont formában jelennek meg alkotásain. A határozott szerkesztésmenet, a kompozíció feszessége nem engedi őt elkalandozni lényegtelen részek felé. Képei szerkesztési tömörségük miatt a látvány lényegi motívumait ragadják meg. Az érzelemnek így kevés tered ad, a művészi beleérzés helyett inkább a lényegi karaktert kereső szigor szabja meg alkotói kiindulópontját. Egy ilyen jellegű köztéri műve látható Bicsérden: Földanya címmel készített egy dekoratív táblát, melyben az életfa folklorisztikus eredetű motívumát építette az útjelző vagy kapuzat sajátosságait egyesítő kompozícióba.

E nagy léptékű műve átkötést jelent a következő, zománcból készült alkotások műcsoportjába. Ez utóbbiak az életmű sajátos, kísérleti csoportját képezik. Említettük, hogy Márkus Ilona Barakonyi Klára hatására, Bicsérden kezdett el foglalkozni e különleges szépségű technikával, de tőle teljesen eltérő szellemben készíti síkzománc alkotásait. Különös törekvése, hogy zománcképeit egyre kevesebb színnel oldja meg, és így lemond arról, ami a zománc legsajátabb lényege: az átható színerő. (Esti harangszó) E periódusban készült munkáiban a fény és árnyék válik Márkus Ilona meghatározó képformáló elemévé. Legszívesebben fekete, fehér és a két szín közti átmenetet adó szürkéket használ: képei így egyre monokrómabbá váltak. (Téli éjszaka) Valószínűleg Erdős János hatásra alakult egyre puritánabbá ez a képi nyelv, ahol a geometrikus síkokból történő építkezés és a monokrómia képezi a legnyilvánvalóbb kapcsolatot a két művészi világ között. A zománcképeket a korábbi olajképekhez kapcsolja a dekoratív stilizálás módja. A művész itt is síkokra transzponálja a meghatározó látványelemeket hordozó motívumot, ugyanakkor e kompozíciókon gyakran jelennek meg a városi struktúrák: házak templomok, templomtornyok horizontális és vertikális formái. Változást jelent a korábbiakhoz képest a szerkesztő eljárás: a zománcképek mindegyike harmonikusan kiegyenlített, statikus alkotás. A motívumok leegyszerűsítve, szimmetrikus rendbe formálva, ünnepélyes frontalitással jelennek meg. A szögletes függőleges-vízszintes formákat ívekkel és körformákkal egészíti ki: így gyakran koronázza meg az éjszakai látványt a hold világító korongjával. Márkus Ilonát az éjszakai égbolt titokzatossága, misztikus hangulata ragadta meg, ezért a festő színt hordozó eszközökről egyre végletesebben lemondva szinte csak a faktúrára helyezi a hangsúlyt és eszközeiben a grafikához közelít. (Utas és holdvilág)

Márkus Ilona képei kapcsán a legjellemzőbb megállapítás, hogy amilyen sokféle kísérletezésbe kezdett az elmúlt évek során, olyan sokféle arculatot mutattak a megszülető alkotások. Időszakosan kialakuló képciklusokban dolgozik: gesztusai egy játékos és nőiesen dekoratív világ felé terelik, melyben a színek és formák a lélek aktuális állapotát, érdeklődését sugározzák. Folyamatosan kereső, nyugtalan művész, aki előtt még további átalakulások, változások sora áll.

Géger Melinda
művészettörténész